Blogolás. Hmm… Hol is kezdjem.

Nos, maga az írás már régen nagy szerelmem volt. -Persze nem a könyvekre gondolok. Ahhoz nincs elég kreativitásom.-
Általános iskolában is imádtam a fogalmazás órákat. Leánykoromban mindig írtam naplót. Egyszerre volt vagy négy, mert időről-időre találtam egy szebb darabot, ekkor égető késztetést éreztem, hogy abbahagyjam az előzőt és újat kezdjek. Várjunk csak… Lehet, hogy nem is az írás kedvéért vadásztam a különlegesebb és színesebb darabokat, hanem mert gyűjtögető vagyok?
Mindegy is. A lényeg, hogy szeretek témázni, bár ez véleményem szerint a közvetlen környezetemre nézve biztosan terhes.

Két kisgyerekem van. Ebből adódóan egy jó ideje, és még egy jó ideig itthon vagyok és leszek.
Lassan két éve a fővárosból vidékre, egy üdülő övezet peremére költöztünk a férjemmel és az akkor még magzat korú „nagy” lányommal, egy cirka hat-ezer főt számláló községbe. Természetesen a család maradt Budapesten.
Tehát összegezve egy olyan helyen élünk, ahol nagy ismeretségünk nincs, sem rokonok. Itthon vagyok két kisgyerekkel, felnőtt társaság nemigen vesz körül, ha az emberem nincs itthon. Igazából semmilyen társaság, csak a nyaralni érkező nyugdíjasok. Pestre nem igazán járunk fel, hiszen innen kb. hetven kilométerre van, ami tömegközlekedéssel két órát vesz igénybe, jogosítványunk, illetve autónk nincs. Ebből kifolyólag azt az igényemet, hogy felnőttként kommunikáljak lényegében a férjemen és az egyébként szintén nagyvárosi nővéremen élem ki -utóbbival már-már függőséggé alakuló telefonos kapcsolat formájában-.

Azt gondoltam a fentebb felsoroltak okán -érthető módon- , keresnem kellene egy olyan csatornát, ahol megoszthatom a gondolataimat, egy közösségi felületet; ahol kapcsolatba léphetek más, felnőtt, intelligensen beszélni-, íni-, olvasni tudó emberekkel, akik hasonló helyzetben vannak, mint én -így két pelenkázás között-.
Ekkor bukkantam rá a legnagyobb közösségi háló anyukás csoportjaira, amik most reneszánszukat élik. Hát… Nem igazán jöttek be a számításaim -ezt majd egy másik bejegyzésben talán bővebben is kifejtem-, így ismét más alternatíva után kutattam. Egészen pár nappal ezelőttig. Megvilágosodtam.

Blog. Ez az. Tökéletes.
Teret adhatok a sokszor szabályozhatatlan szájmenésemnek -írás formájában- ; közösséget építhetek anélkül, hogy bárki kéretlen zaklatásnak venné a közeledésem -hisz ez az én oldalam, csak azzal lépek kapcsolatba, aki megkeres- ; és adhatok tanácsot anélkül, hogy egy kevésbé reálisan gondolkodó vagy tudatlan személy megvétózna.
Mert mihez is értek? Igazából, kiváltképp… semmihez. Legjobb belátásom szerint próbálom terelgetni a gyerekeimet a maguk útján. Ellenben véleményt, tapasztalatot szívesen megosztok bárkivel.
Sok olyan eset volt az elmúlt két évben, hogy jó lett volna valakihez fordulni, kikérni valakinek a véleményét egy adott dologról, vagy csak őszintén elmondani, hogy mi bánt. Beszélni valakivel, akiben megbízhatok,és akit érdekel a mondanivalóm. Egy ilyen oldalt, közösséget szeretnék létrehozni. Apropó bizalom…
Pont a lényeget felejtettem el a nagy monológom közepette, mégpedig; hogy bemutatkozzak. Hiszen, hogy bízzunk meg valakiben, akit nem is ismerünk, nemde bár?

A nevem Évi. Van aki Csörgitsként, Mayerként vagy mrs. Einblick-ként ismer. Júliusban töltöttem a huszonötödik életévemet. Van egy csodás férjem és két gyönyörű kislányom. Bár jelenleg háztartásbeli vagyok, egyébként egy amerikai tulajdonban lévő gyárban dolgozom, ami pénzzel, fizetéssel kapcsolatos technikai eszközöket, gépeket gyárt a világ több országának. Előtte tettünk egy próbát külföldön is. Dolgoztam már szállodában és gyorsétteremben is. Van egy érettségim, picit értek a számítógépekhez és valamicskét beszélek angolul is. A kedvenc színem a kék.
Ez mind én vagyok.

Nos, akkor most már ismerjük egymást. Pontosabban Te, aki ezt olvasod, már tudsz rólam valamicskét, igaz? Akkor… Üdvözöllek a világomban.
Azt hiszem ennyi elég is lesz bemutatkozásnak.
Még annyit hagy mondjak el, hogy köszönöm, hogy itt vagy, és elolvastad a legelső bejegyzésemet.

2019. szeptember 13. Péntek