Szüléstörténet I. – azaz Anyukornis és a Hold találkozása

Ahogy a hópelyhek is, minden terhesség és szülés különböző, nincs két egyforma. Két gyermeknek adtam életet. Ahogy a személyiségük, a világra jövetelük is tejesen eltérő volt. Ebben a bejegyzésben elmesélem, hogy milyen is volt az első találkozásom a nagyobbik csemetémmel.

Amikor az ember lánya várandós lesz, és végre fény derül gyermeke nemére, az idő előre haladtával egyre többet morfondírozik, hogy vajon milyen is lesz az az apróság, akit a szíve alatt hord. Egyre türelmetlenebbül várja az utolsó heteket, napokat.
Elképzeli, hogy milyen zenben válik majd anyává, miközben lágy muzsika szól, a teret betölti a púderes babaillat és milyen lesz amikor először meghallja bársonyos hangját, meglátja, magához öleli kis puha testét.
De nem én.
Persze én is elképzeltem őt, bár nem akarta nagyon megmutatni magát az ultrahangokon (csoki ide, koffein oda, állandóan aludt, vagy takargatta az arcát a vizsgálatok során), de nem láttam magam szülés közben, aminek a napja vészesen közeledett.

Második terhességem huszonnegyedik hete környékén egy 3D-s ultrahang alkalmával végre megtudtuk, hogy egy kislánnyal bővül, az akkor még kétszemélyes kis családunk. Igazából nem okozott nagy meglepetést, valahogy már az elején éreztem.
Ami a szülést illeti, csak azokból az információkból tudtam kiindulni, amiket mások meséltek, vagy egyes filmekben láttam -ami valljuk be, édes kevés-, de az az ominózus pillanat ahogy a lányom a világra jön és a mellkasomra helyezik, egyszerűen nem jelent meg a szemem előtt.
Azt tudtam, hogy vagy így, vagy úgy de fájni fog. Nyilván. Logikusan átgondolva sem az nem lehet kellemes érzés, amikor egy kisebb bowilng golyó méretű fej próbál magának utat törni, egy eredetileg igen csak szűk lyukon keresztül, sem az, ha az embert felvágják tokától bokáig. Ennek ellenére nem volt bennem félelem. Vártam a nagy napot, hiszen az utolsó hetek nagyon megterhelőek tudnak lenni, és vágytam rá, hogy végre megkönnyebbülhessek, hiszen a harmadik trimeszter már igen csak terhes volt számomra. No, meg abban is biztos voltam, hogy benn nem marad.

A végső szakasz úgy kezdődött, hogy a 38. heti CTG-n az ügyeletes doki valami rendellenességet vélt felfedezni a vizsgálat során. így beutalt a kórházba. A vizsgálatot követő nap reggelén, a már hetekkel korábban összepakolt kis csomagommal fogtam magam, és bevoultam az osztályra. Éljen a terhespatológia.
Vettek vért, felvették az összes létező adatot, amit egy terhességgel csak összefüggésbe lehet hozni, mértek egy vérnyomást… Na igen. a vérnyomás. Miután pittyegett a mérő elkerekedett szemekkel nézett rám az ügyeletes doktornő, hogy jól érzem-e magam. “Sosem voltam jobban, de azt hiszem jobban leszek, amint már nem ketten leszünk a testemben.” Nem biztos, hogy ezt a választ várta, hiszen mint kiderült, a vérnyomásom felülről súrolta a 170-et. Ejj.
Kaptam egy ágyat, ultrahangra küldtek és felvilágosítottak a további teendőkről. Lényegében a következő időszak várakozással telt, de nem történt semmi érdekes. A napjaim fénypontját természetesen, a férjem látogatásai jelentették, aki minden délután, munkája végeztével, még sok-sok kilómétert caplatott kocsi híjján, hogy pár percet együtt tölthessünk.
Rendszeres vizsgálatok, vitaminok és pihenés, -már amennyire a kórházi körülmények között az embernek van ilyesmire lehetősége…- és ismerkedés a körülöttem lévő kismamákkal. Ezekkel telt el több mint egy hét.
Aztán egy péntek reggeli vizitnél, a vizsgálatok után, megtörtént amire vártam: az osztály orvosai nagy egyetértésben kijelentették, hogy “a kisasszony (mármint én) eleget nyaralt már nálunk, költöztessük hát át a túloldalra” (a kórház gyermekágyas osztálya a terhespatológiával szemben helyezkedik el) tekintettel a pünkösdre, ami pont erre a hétvégére esett, valamint a kiválónak nem épp mondható egészségügyi állapotomra. Azon túl, hogy a vérnyomásom a benn töltött napok alatt sem rendeződött, írdatlan módon vizesedtem, és több CTG-t kértek újra és újra kétes eredményekre hivatkozva.
Jelezték, hogy pakoljak össze, és nemsokára jön majd egy dolgozó a szülészetről, aki lekísér. Miközben rendezgettem a holmimat és összedobáltam a “szülőszoba pakkomat” úgy éreztem magam, mint aki megnyerte az 5-ös lottót. Végre eljött az én időm is.

Úgy 9 óra magasságában, miután végig telefonáltam a családot, a szülőszobára megérkezve egyeztettük az adataimat és elém toltak egy halom tájékoztatót és beleegyező nyilatkozatot, majd előkészítettek az eseményre. Aztán az ügyeletes nőgyógyász felvázolta a helyzetet egy alapos vizsgálat után, miszerint, a méhszájam szűk másfél ujjnyira van nyitva, így a burokrepesztést megelőzendő felhelyeznek egy méhszájérlelő zselét, ami majd pár óra alatt előidézi a beavatkozáshoz szükséges tágulást. Ám legyen.
Az első adag után, vagy másfél órát feküdtem a vajúdóban, hallgatva a gyermek szívverését és vártam. Nem történt semmi, a gél nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, úgyhogy délután egy körül kaptam még egy dózist. Reménykedtem, hogy most már csak lesz valami hatása, ugyanis idő közben megtudtam, hogy egy nap csak három adagot kaphat az ember a szerből, és nagyon túl akartam már lenni az egész tortúrán.
Négy óra után valamivel megérkezett az én támaszom, a férjem is. Mérhetetlenül boldog voltam, hiszen az eltelt idő alatt kezdett eluralkodni rajtam valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalanság, de amint megláttam elárasztott a biztonság meleg érzése.
Alig vártam, hogy leteljen a zselé hatóideje mert már nagyon nyomta a hólyagom a lányka, nagy slunggal felpattantam és indultam volna a mellékhelység felé, de ahogy fordultam a vajúdóágyon, éreztem, hogy valami nem komfortos. Ahogy felálltam elkezdett folyni a magzatvíz. Nagy nehezen kitotyogtam a mosdóba, majd visszatérve a vajúdóba, egy kedvesnek cseppet sem nevezhető férfi orvos épp vette át a műszakot, kis únszolásra vetett rám is alulról egy pillantást, amit míg élek nem felejtek el. Annyira volt gyengéd, mint egy sajtreszelő. Ekkor indult a móka, kezdődtek a fájások.
Eleinte egész elviselhető volt a helyzet. A szomszédos szülőszobában egy lány keservesen felordított néha, nővérek, szülésznők, mentősök mentek jobbra-balra, én meg csak feküdtem a vajúdóágyon, halk eszmecserét folytattam az emberemmel és igyekeztem csendben elnyomni az időről-időre belém hasító fájdalmat.
Ahogy teltek az órák és sűrüsödtek a fájások, egyre gyakrabban látogattam a kétbetűs kitérőt és egyik alkalommal már nem voltam képes felállni a wc-ről olyan mérhetetlen gyengeség, hányinger és pokoli görcs tört rám, hogy szégyen, nem szégyen, a férjem vonszolt vissza az ágyra. Az egyik szülésznő pont ezt a pillanatot találta alkalmasnak, hogy meginvitáljon egy beöntésre, de akkor már úgy éreztem nem bírnak el a lábaim, így jobbnak látták, ha megvizslatják, hogy hogy is állnak a dolgok. Szerencsémre ez már a szülőágyon történt, ekkorra már elmondhatatlanul rosszul voltam, tudtam, hogy nem lettem volna képes egy métert sem megtenni önállóan a továbbiakban. Már órák óta vajúdtam és éreztem, hogy elérkeztem a tűrőképességem határára. Arra a fájdalomra ami onnantól szinte folyamatosan átjárt, nincsenek szavak.
Elérkezett az a pont, amikor már nem tudtam uralkodni magamon és szinte folyamatosan üvöltöttem. Téptem az emberem ruháját ahol értem, és kiabáltam. Próbáltak csitítani, de ebbe a kálváriában úgy éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, és hiába könyörgök segítségért, senki nem akar meghallani, csak rosszalló pillantásokat és megjegyzéseket kaptam, és a tudat, hogy annyian vannak körülöttem, még sem érdeklek senkit, kétségbeejtő volt. Ahelyett, hogy meghallgattak volna, inkább kimentek a szobából. Egyedül életem párja próbált támogatni, de ekkor már sajnos nem sokat értek a jó szavak.
Egyszer csak elkezdett mellettem villogni és sípolni a lányom szívhangját figyelő monitor, jelezvén, hogy a pulzusa csökken. Megszűnt körülöttem minden, és én az ájulás határára kerültem. Ekkor végre úgy tűnt, hogy a szülésznők is konstatálták, hogy valami probléma van, de még mindig nem éreztem, hogy komolyan vennének, betudták a helyzetet az én gyengeségem következményének. Kaptam egy maszkot és próbáltak megnyugtatni és bíztatni, hogy egyenletesen lélegezzek, hiszen amíg a gyerek nem kerül ki a szülőcsatornából ez szabályozza az oxigénellátását. ergo, ha én nem lélegzek megfelelően, ő sem jut elég oxigénhez. egyre biztosabb voltam, hogy valami nem stimmel.
Oxitocin infúziót kezdtek adagolni a folyamat gyorsítása érdekében és pár iszonyú fájással később amit már sírva, magatehetetlenül tűrtem elérkezett az a pont amikor úgy éreztem nyomnom kell, de a rezidens doktornő és a szülésznők akik már készenlétben keringtek körülöttem próbáltak leinteni, hogy lehetetlen, még biztos nincs ott a gyerek.
“Hát basszus -gondoltam magamban- én érzem vagy ti?” De egy hang se jött már ki a torkomon, mert önkéntelenül is nyomni kezdtem. Minekután közölték, hogy hagyjam abba a drámát, csak leharcolom az alfelemet, az egyikük megsajnált és hogy “ne rajtuk múljon“, csak vetett rám egy pillantást, konstatálta, hogy a helyzet tényleg komoly, itt az idő. Kettőt pislogtam és a következő ingernél már mindenki készen állt a helyén és fennhangon instruáltak, hogy “akkor most mindent bele”.
És innentől nem fájt. Szorítottam életem értelmének a kezét, és amikor éreztem a tolófájást, az erőm utolsó tartalékait felhasználva próbáltam világra hozni azt a kis embert, aki a megérzéseim szerint, még egyáltalán nem állt készen megkezdeni kinti tartózkodását. Ez eltartott egy darabig, aztán egyszer csak megkönnyebbültem.

Ilyenkor szokott a filmekben az a megható jelenet következni, amikor a ráncos testű kis idegen erős ordítással adja mindenki tudtára az érkezését, és anyja mellkasán megnyugvásra lelve hagyja, hogy csodálják az újdonsült szülők. Amikor fellobban az a definiálhatatlan Földön túli szerelem, amit soha, semmi nem olthat el. Az érzés amit csak az anyák éreznek gyermekeik iránt. Ez az a pillanat, amit a kismamák oly boldogan képzelnek el megannyiszor, és ez az érzés ad erőt a terhesség nehézségeinek lekűzdésében is,
Nos, ez nálunk távolról sem így zajlott. Bódulatomból a körülöttem lévők ideges kapkodása, férjem kétségbeesett arckifejezése és a felismerés, hogy csöppem nem sírt fel, kegyetlen sebességgel rántott vissza a valóságba. Súlyos másodpercekkel később azonban meghallottam végre.“Ez ő igaz?” – kérdeztem sírva a megkönnyebbüléstől és a megpróbáltatásoktól. És… már vitték is el. “Menj vele -súgtam végül az emberemnek- én már megleszek.”
A szomszéd helyiségből hallottam, amint a csecsemős nővér, és a szülésznők diskuráltak:
“- 4500 gramm és 54 centiméter.”
“- Mennyi?”
“- 4500 gramm”
“- Te jó isten…”
Ez volt az amire senki nem számított. Ezért fájt ennyire. Ezért éreztem végig, hogy valami nem okés. Azt mondják az indított szülések egyébként is sok esetben jóval nehezebbek, fájdalmasabbak, mintha történne minden a természet rendje, módja szerint, hiszen az anya teste és a baba sincsenek még felkészülve erre a nehéz feladatra, ellenben ezen felül a szülés ideje alatt ott motoszkált bennem, hogy ennek nem így kellene történnie, Én nem vagyok ennyire gyenge, ez nem lehet ilyen borzasztó. Egy héttel korábban 3500 grammnak saccolták a gyerek súlyát, ami egy átlagos bébi méretnek számít. Ennél az én kislányom kerek egy kilóval volt több… Kösz.
Nem azért, születnek nagyobb gyerekek nap mint nap, de akkor, ott megdöbbentő volt, hiszen mindenki átlagos paraméterekkel rendelkző csecsemőre számított. Az már csak mellékes, hogy a drágám ennek a nagy súlynak, és az utolsó hetek helyhiányának köszönhetően erősen hypotón azaz izomgyenge állapotban került ki a nagyvilágba, így a szülési folyamat előrehaladásához sem tudott úgy hozzájárulni mint erősebb társai.

Miután Apa készített pár fotót és rendbe tették az én óriás csemetémet, felölöztették, és a már letisztított, kész kis csomaggal tértek vissza hozzám. A mellkasomra helyezték arra az időre, amíg engem is tisztába tettek és összevarrtak.. Ekkor láttam először. És nem. Nem éreztem azt a filmbe illő, púderes, rózsaszín valamit. Sem a helyzet, az állapotom, sem a lányzó nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Mivel nem sírt fel rögtön, szinte azonnal elvitték, nem láttam abban a kis csupasz, mázas állapotában, ahogy megérkezett, és elmaradt az a bizonyos aranyóra is. Le se tagadhattam volna ugyan, hiszen ahogy a mai napig, már akkor is kiköpött olyan volt mint én, de akkor, ott abban a fél ájult állapotomban nem tudtam elképzelni, hogy azt a hatalmas, mégis törékeny testet cipeltem olyan sokáig a hasamban. Tudtam, hogy ő az enyém, éreztem a láthatatlan köteléket kettőnk közt, még sem éreztem olyan biztosan magaménak, ahogy kellett volna.

Miután befelyezték az ellátásomat, számomra pár óra megfigyelés következett, a kicsit pedig előre vitték a gyermekágyas osztályra. Kitoltak a szülészet folyosójára.
A szülésznő aki az utolsó simitásokat is végezte rajtam, és lényegében végig mellettem volt – bár ugyanolyan szkeptikusan állt hozzám és az egész helyzethez, mint mindenki más, aki a szülés alatt körülvett (a férjemet leszámítva)-, végül odajött hozzám és bocsánatot kért, hiszen “ők nem gondolták, hogy tényleg nem stimmel valami, azt hitték, csak a fájdalomküszöböm alacsony…” Nem éreztem haragot, és bár bódultságomban igen nehezen tudtam gondolkodni, én is elnézést kértem a viselkedésemért. Emlékszem, hogy megölelt és biztosított róla, hogy felesleges kellemetlenül éreznem magam a történtek miatt, más sem viselte volna jobban a helyzetet, tekintve, hogy egy olyan gyereket kihordani, aki valamilyen okból nem tud aktív résztvevője lenni a megszületésének, ezerszer nehezebb a világra segíteni, mint akit nem akadályoz semmilyen körülmény. De akkor is. Ahogy kezdtem magamhoz térni egyre inkább szégyelltem magam és bár boldog voltam, csalódott is, hiszen nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna.
Azonban azt azért hozzá kell tennem, számomra a legnagyobb sérelmet az érzet okozta, hogy semmibe vették amikor könyörögtem, hogy valaki segítsen, mert tudom, hogy baj van, semmibe véve ezzel engem is, és már csak akkor kaptak észbe, amikor az NST is riasztott. Megértem, semmilyen jel nem utalt arra, hogy bármi probléma fennállt volna, de így magamra hagyni, amikor ennyire kiszolgáltatott vagyok, és pont akkor nem támogatnak, amikor a legnagyobb szükségem van rá… Ez szomorított el a leginkább.
Mindezek ellenére azt a mai napig tisztán látom magam előtt ahogy akkor és ott, az én társam szerelemmel, megbecsüléssel nézett rám, csodálatot árasztott a tekintete, éreztem, hogy büszke rám, hogy így vagy úgy, de életet adtam a mi kis csodánknak.

Véleményem szerint, az, hogy az ember milyen körülmények között hozza világra a gyermekét, milyen szájízzel emlékszik vissza később erre a csodás, ám fájdalmas és nehéz eseményre, nagyban befolyásolhatja a saját magáról és anyai minőségéről alkotott képét a későbbiekben. Pont mint a hüvelyi szülés kontra császár, vagy a szoptatás kontra tápszer kérdés, ami milliószor vita tárgyát képezi egyes csoportokban a közösségi oldalakon. Az én esetemben szerencsére, nem okozotak maradandó sérelmeket az ott történtek, nincs bennem rossz érzés. Az élet visszaigazolt, hiszen a második gyermekem születése majdhogynem zökkenőmentesen zajlott, nem éreztem magam gyengének sem kiszolgáltatottnak. Nem ordítottam önkéntelenül a fájdalomtól, nem adódtak nagyobb komplikációk és nem szenvedésnek éltem meg a helyzetet, pedig azt egyedül csináltam végig, hiszen az én támaszom, a férjem nem tudott jelen lenni és a szülészeten dolgozóktól akkor sem kaptam különösebben nagyobb figyelmet. Nos lehet, hogy ennyit számít, hogy nem indított szülésről volt szó, vagy hogy a kisebbik lánykám nem olyan nagy paraméterekkel rendelkezett, nem tudom. de egy biztos: el kell felejteni minden képzelgés, minden megálmodott képet amit az ember a gyermekei világrahozataláról alkot, El kell engedni a félelmeket, az elvárásokat, hiszen akkor és ott a helyzet nagy valószínűséggel mást fog magával hozni, mint amire számítunk. Ne érezzük magunkat rosszul a szülőszobán történtek miatt, hiszen ami ott zajlik, az ott is marad és csak egy a fontos, hogy az anya és a baba is jó egészségben kezdje meg közös életük első napját.

2020. augusztus 29. Szombat

Vissza a főoldalra

Vélemény, hozzászólás?