Nagyvárosból vidékre

Kényelmes a belvárosban lakni. Én Budapesten születtem, életem huszonöt évéből húszat ott is töltöttem. Szerettem, mert minden az ember szájában van, a boltok nem zárnak be este hétkor és tömegközlekedéssel szinte bárhova egyszerűbb eljutni, mint autóval.
Ha valaki Pesti, természetes, hogy minden elérhető. Nem is tűnik fel, mennyire leegyszerűsíti a hétköznapokat, ha az otthonunk jó logisztikai fekvéssel bír.
El sem tudtam volna képzelni az életemet máshol. Egészen addig, amíg rá nem kényszerültünk, hogy vidékre költözzünk.

Amikor 2017-ben kiderült, hogy várandós vagyok, sajnos el kellett hagyjuk a lakást amiben addig laktunk, és amiben a gyerekkoromat töltöttem.
Akkor én már nem dolgoztam, így ott voltunk másfél fizetéssel, ketten, egy magzattal, és két macskával. Albérlet kilőve. Lakáshitelt nem tudtunk felvenni, főleg nem annyit, amiből Budapesten vagy annak vonzáskörzetében megfelelő méretű és minőségű otthont tudtunk volna teremteni magunknak.
Elkezdtünk hát egyre távolabb nézelődni. Adta magát a dolog, hogy azokon a településeken keresgéljünk, ami a céges buszunk útvonalán fekszik, hiszen autónk nincsen.
Ekkor találtuk meg a jelenlegi otthonunkat.
A fővárostól körülbelül hetven kilométerre.

November elején költöztünk be az egyébkét csendes, üdülő övezet peremére eső házikónkba.
Nagyon boldogok voltunk, hogy el tudtuk intézni, hiszen eddig nem volt saját ingatlanunk, ez a kis lak pedig bármilyen, bárhol is van, a miénk.
Amikor megérkeztünk, és lekerültek a cuccaink a költöztető kocsiról, csak álltunk, meredtünk a dobozhalomra, ami a teljes eddigi életünket rejtette, és csak három dologra tudtam gondolni.

Az első; hogy, hogy a fenébe fogunk elférni?
A cuccaink fele a terasznál beljebb nem fért, ugyanis a lakás, ahol nem volt maradásunk, olyan kétszer akkora volt, mint ahol most lakunk.
A második; hogy, hogy fogok én másnap feljutni Pestre vizsgálatra?
Akkor gyakorlatilag tömegközlekedéssel még nem tettük meg ezt a távot, csak kocsival. Nem tudtuk, hogy mennyi időt kell rászánjunk az útra, hogy meddig kell menni a busszal, hol kell átszállni. Én amúgy is elég gyéren tájékozódom, ha meg nem látok rendesen aztán pláne, még inkább el vagyok veszve, és novemberben a reggelek már igen csak sötétek…
És a harmadik; hogy iszonyú éhes vagyok.
Felkészülvén erre az eshetőségre még Pesten vásároltunk néhány zacskó instant levest, de a nagy pakolászásban valahova elkeveredett.
Nem tudom, hogy a hormonok miatt-e, de abban a pillanatban éreztem, hogy elöntött a teljes kétségbeesés.

Itt vagyunk egy lényegében még vadidegen helyen -hiába a sajátunk-, messze onnan, ahol eddigi életem nyolcvan százalékát tengettem. Nincs meg a kajánk, és még csak az sem tudjuk, hogy van-e bolt a közelben mert a környéket nem ismerjük igazán -nyilván van, tőlünk két utcányira, de mivel vasárnap költöztünk, este hét-nyolc fele már nem igazán mentünk volna semmire ezzel az információval, lévén, hogy egykor bezár-.
Sehol egy patika, orvos, kórház bármi ami megnyugtathatna egy négy hónapos terhes nőt, hiszen minden ilyen jellegű intézmény a faluban található, és ha hívni kellene valakit, hogy segítsen, mert baj van még csak azt se tudnám elnyökögni, hogy hol a francban vagyok.
Úgy néz ki a városi gyerek, az első napon elvérzett vidéken. Vagy mégsem?
Gondoltam egy merészet, és az internet segítségével rábukkantam egy pizzériára a faluban, ami szállított házhoz. Az életünket mentették meg akkor. (Vagy legalább is a morálunkon nagyban javított a son-go-ku.)
Ja igen, később a levest is megtaláltuk.

Sok olyan dologhoz kellett itt hozzászokni, ami okozott némi kellemetlenséget az elején.
Például, hogy viszonylag nagy távolságok vannak és a busz felénk, csak két óránként jár. Persze gyalog sem lehetetlen megtenni az utat, de nem két perc.
A boltok nincsenek nyitva este, és nincs is belőle túl sok.
Nincs mindegyik utca leaszfaltozva, így esős időre extrán be kellett ruházzunk megfelelő öltözetre, ami bírja a sarat.
Ha ügyintézésre van szükség, rendszerint a két közelben lévő város valamelyikébe át kell menni.
És még sorolhatnám.
Ellenben nagyon sok előnye is van. A legfontosabb számomra, hogy gyereknevelésre sokkal ideálisabb ez a környezetet, mint a betondzsungel.

Bár nagyon nehezen éltem meg ezt az egész költözködést, és sokáig vágyódtam Budapest után, most már nem szívesen cuccolnék vissza. Megszoktam, megszerettem.
Pár hete, amikor úgy alakult, hogy arrafelé volt dolgunk, magam is meglepődtem, hogy mennyire negatív érzéseket váltott ki bennem a környék, ahol felnőttem. (Nyolcadik kerület közepe. Azt hiszem ezzel sok mindent elárultam.)
Az a tömeg, a mocsok, a zaj. Basszus eddig, hogy nem tűnt fel?
Alig vártam, hogy hazaérjünk.
Persze. a jót könnyű megszokni. Csend, jó levegő, zöld, rendes emberek. Mi kellhet még?

Úgy hiszem, attól függetlenül, hogy lényegében kényszerből kerültünk ide, ennél szerencsésebben nem is alakulhatott volna életünknek ez az igen meghatározó szakasza.

2019. szeptember 14. Szombat

Vissza a főoldalra

Vélemény, hozzászólás?