Egy angyal története

Ez csak egy átlagos történet. Egy a sokból. Sajnos mindennapos. Rengeteg nővel megtörténik. Nap mint nap. A fájdalom beleég az elménkbe, a szívünke, és hordozzuk életünk végéig. Hiába az idő múlása, nem enyhül.

A mai napig elviselhetetlenül mardossa a lelkem a gyász, ha eszembe jut. Márpedig sokszor eszembe jut.
Lassan öt éve már. Még ennyi idő elteltével is könnyek szöknek a szemembe, ahogy próbálom ezeket a sorokat megfogalmazni…

Május 18.-a. Ez a dátum, amolyan karmikus pont az életemben. Szülőanyám is ezen a napon született, ahogy első gyermekem is.
Első gyermekem… nos a megfogalmazás nem teljesen helyes. Az én Holdam nem az első gyermekem.
Lényegében három gyermekes anyának tekintem magam. Két gyermek szültem, és egy angyalt. Ez most az Ő történe.

2015 életem egyik legcsodásabb évének indult. Belépett az életünkbe, az általunk Jackpot névre keresztelt macska szerzet, aki amolyan első közös, felelősségteljes döntésünket volt hivatott jelképezni. Aztán augusztusban lefoglaltuk az esküvőnk idöpontját. Rá két hétre érkezett a csodás hír, miszerint kis családunk hamarosan új taggal bővül.
Nagyot fordult velünk a Föld. Még nem tudtuk, hogyan fogunk megbírkózni a közelgő eseményekkel, de biztosak voltunk benne, hogy minden elrendeződik majd. Hiszen olyan nincs, hogy sehogy sincs.
Még élénken él az emlék bennem, amikor egy digitális terhességi tesztet szorongatva kuporgok a kád szélén, és várom az eredményt. Millió és egy gondolat cikázott a fejemben. Teltek a másodpercek. Aztán megjelent a kijelzőn a plusz jel. Felfoghatatlan.
Már hetek óta gyanítottam, hogy valami nem olyan velem, mint általában. Akkoriban életem párja még az egészségügyben dolgozott, többnyire éjszakás műszakban, így már korán reggel talpon voltam és lestem az órát. Hogy friss információkkal szolgálhassak, tíz perccel az érkezése előttre időzítettem a teszt elvégzését. Kiültem a lépcsőházba, és vártam a kaputelefon pittyenését. Nem tartott soká.

Amint meglátott, izgatottan szegezte nekem a kérdést: “-Nos?”
Én egy szó nélkül átadtam a gyermekünk létezését igazoló eszközt. Nézte, egyre csak nézte. Ráncok ültek ki a homlokára. “-Ez most akkor mit is jelent?” – tette fel a költői kérdést mosolyogva.
“-Ez pont azt jelenti, amire gondolsz.” – feleltem. És ebben a pillanatban mi voltunk a legboldogabbak a világon.
Még aznap kerestem magamnak egy szimpatikus orvost, és pár napra rá az időpont is meg volt. Úgy gondoltam, ez a folyamat olyan valami, amit nem szeretnék egyedül végig csinálni.

Az orvosnál tett első látogatásom során, minden rendben volt. Valahol a hatodik hét végén jártunk. A szülés várható időpontja: május 18. Már vert a kis szíve. Könnyek szöktek a szemembe, amikor meghallottam. Tekintettel a korábbi kórelőzményeimre, az első perctől speciális esetként kezeltek. Nem sokkal később a munkahelyemen is bejelentettem, hogy táppénzre megyek, hisz akkoriban embert próbáló szakmában tevékenykedtem, veszélyeztetett terhes lévén, pedig nem volt más opcióm. Az akkori főnököm nagyon megértő volt, a párja nem sokkal korábban adott életet első közös gyermeküknek. “Egyél jókat, pihenj sokat.” – mondta. “Később várunk vissza szeretettel.”  Igyekeztem a tanácsát megfogadni.

Ahogy teltek a napok, állandó felegyzéseket írtam a hogylétemről. Tekintve, hogy az általános állapotom nem épp a legmegfelelőbb, biztos akartam lenni benne, hogy minden rendben lesz. A doktor azzal nyugtatott, hogy az első tizenkét hét után, már nem kell igazán aggódjak, az a kritikus pont. Elmondható, hogy alapból nem éreztem túl fényesen magam. Fájt a hasam, folyton nehéz érzésem volt, de megnyugtatott, hogy ez normális.
Egyik nap egy kevés mennyiségű vér után sos időponttal rohantam vizsgálatra. Bár az okát nem tudta megmondani, a baba jól volt szerencsére. Kaptam kilökődés gátló bogyót, meg mindenféle kiegészítő tablettát, és állandó ágynyugalomra utasítottak. Na jó, a boltba azért még lemehettem, vagy egy-egy rövid sétára, de azt is csak szigorúan felügyelettel, viszont hosszabb utakra már nem.

Épp az első trimeszter végére értem. Egyik délután, családi találkozóra mentünk a közeli pláza étterem szimtjére. Az volt a törzshelyünk akkoriban. Már nagyban benne voltunk az esküvő szervezésében, az összejövetel is ennek okán jött létre. Sok megbeszélni valónk volt, időnk meg kevés, alig több mint egy hét volt hátra a nagy napig. Azt hiszem, a részletek ennél a pontnál annyira nem fontosak, de úgy alakult, hogy csevely nem éppen pozitív irányba ment el. A jó hangulatúnak tervezett meeting veszekedésbe torkollott. Felzaklatott állapotban mentünk haza. Este idő előtt tértem aludni, hiszen szokás szerint rosszul éreztem magam. Fájdalmaim voltak. Ismét.
Másnap reggel kínok közt ébredtem. Bár azelőtt még nem tapasztaltam ilyet, azonnal tudtam, fájásaim vannak. Kitántorogtam a mosdóba, és akkor tudatosult bennem, hogy nagyon nagy baj van. Gyorsan ébresztettem az emberem, hívtam az orvosot. “Azonnal menjen a legközelebbi kórházba.”
Ami most következik, életem legembertelenebb eseménysorozata volt.

Amint beértünk, elirányítottak minket a nőgyógyászatra. Ott egy kedvesnek cseppet sem mondható asszisztens fogadott. Vázoltuk neki a helyzetet, erre közölte, hogy körzetileg nem ide tartozom, nem fognak ellátni, menjek át az épp 40 percnyire lévő ügyeletes komplexumba. Abban a pillanatban azt sem, tudtam, mit és hogy feleljek, de nem is kellett mondanom semmit, mert az én másik felem megelőzött, és hasonló hangnemben tájékoztatta a hölgyet, hogy “mivel szintén kórházban dolgozik, jól ismeri a protokollt, és ha most megtagadják a segítségnyújtást és bármi baja lesz a babának vagy nekem, biztosra vehetik, hogy perelünk.” Ez megtette a hatását, szájhúzva ugyan, de fogadták a bejelentkezésünket, és pár perc múlva már szólítottak is az alagsori ultrahang-helyiségben.
Két mogorva hölgy fogadott, “gyorsan essünk túl rajta, mert kinnt időpontosok vannak.” Idegességemben szemet hunytam a modortalan megjegyzés felett, imádkozva feküdtem fel a vizsgálóaszalra. Ahogy a szonográfus a hasamhoz nyomva a szerkezetet bekapcsolta a monitort, a fali vetitőn megláttam… Ott volt az én babám… de a kép fekete volt és homályos. És Ő… már nem mozgott, csak lebegett. “Egy elhalt magzat, körülötte bevérzés…”- a többit már nem hallottam. Olyan tárgyilagosan beszélt, mintha a heti menza menüt sorolta volna. Se egy sajnálom, se semmi, végül a kezembe nyomott egy papírt, és utasított, hogy menjek vissza a vizsgálókhoz, szólítani fognak. Amikor kiléptem a szobából elkapott a kontrollálhatatlan sírás. Megszégyenülten fogadtam a mindenórás kismamák szánakozó pillantásait, és a férjembe kapaszkodva próbáltam visszavergődni a földszintre.
Miután behívtak, és elfoglaltam a helyem a nagy paravánokkal elválasztott teremben, egy fiatal doktornő feltett pár kérdést, és sietve instruált, hogy vetkőzzek. Még az sem zavart, hogy rajtam kívül, vagy hat személyt vizsgáltak velem egy térben, csak túl akartam lenni az elkerülhetetlenen. Elvégezte az ilyenkor szükséges beavakozást, és tájékoztatott, hogy befejező műtétre lesz szükségem, várjak míg ehhez beviszi a gépbe az információkat. Próbáltam csöndben nyelni a könnyeimet, de így is párszor hangosan felzokogtam. Pötyögött valamit a klaviatúrán, majd rám nézett és kifejezéstelen arccal így szólt: “-Most mit sír? Három hónap múlva újra lehet próbálkozni…”
Tényleg? Ennyi? De most komolyan… hát ennyi emberség nem szorult valakibe, aki az egészségügynek ilyen kényes területén dolgozik? Minek választ valaki ilyen hivatást, ha ennyire nem képes empátiával forulni egy embertársa felé, aki épp az imént vesztette el a gyermekét?

Miután az emberi méltóságom utolsó kis szilánkjait is porrá zúzták, pár óra várakozás következett egy folyosón. Úgy ültem ott sírógörcsök közepette átvérezve, étlen, szomjan, mint aki a kivégzésére vár. Azt gondoltam, ennél már nincs lejjebb. A fájdalom bár a testemben minimálisra csökkent, a lelkemben elviselhetetlné nőtt.
Aztán kaptam egy ágyat végül. Még bő egy óra volt a kiírt ambuláns műtétig, de az idő múlása lelassult ahogy visszatértek, és egyre csak erősödtek a görcsök. Fájdalomcsillapítást már nem kaphattam a közelgő beavatkozás miatt, így a férjem és édesapám (aki időközben a párom hívására érkezett) próbálták megkönnyíteni és elviselhetőbbé tenni a hátralévő ídőt több-kevesebb sikerrel. Vánszorogtak a percek, míg végre megérkezett értem egy beteghordó.
Előkészítettek a műtétre, és én a műtőasztalon még mindig a könnyeimmel küszködve, a fájásoktól össze-összerándulva vártam a megváltást. Mikor az aneszteziológus a fejemre helyezte a bódító gázt pumpáló maszkot fölémhajolt, és így szólt: “Ne aggódjon, ez az utolsó, hogy ma fájdalmat érez.” Ez a férfi volt az ott dolgozók közül az egyetlen, aki tényleg némi emberséggel fordult felém, és aki próbálta egy halvány mosoly formájában és pár kedves szóval enyhíteni a szenvedésem.
Amikor felébredtem nem éreztem semmi mást, csak rettentő űrt. Hát vége van.

Hónapokig a történtek hatása alatt voltam. Depressziós lettem, és rengeteg időnek kellett eltelnie, hogy egyáltalán beszélni tudjak erről a tragédiáról. Nehezen rázódtam vissza a mindennapokba.
Az ember megtanul együtt élni a fájdalommal, a gyásszal, de én akkor, ott elvesztettem egy részem, elvesztettünk egy csodát. Bár meg sem született, mindig hiányozni fog.

2020. augusztus 31. Hétfő

Vissza a főoldalra

Vélemény, hozzászólás?